The Road

Évekkel a nagy katasztrófa után járunk. Nem tudjuk pontosan, mi történt, de ez nem is lényeges. Az állat- és növényvilág csaknem teljesen kipusztult, többé már nincsenek színek, mindent sivár szürkeség borít. A civilizáció megszűnt létezni, az éhséggel és a hideggel folytatott folyamatos, elkeseredett küzdelem lassan kiöl minden emberséget a megmaradtakból. Az apa és a fiú pedig ebben az ellenséges környezetben próbálnak túlélni, miközben dél felé tartanak, ahol talán van még némi remény.

John Hillcoat már előző filmjével is bizonyította, hogy van tehetsége és érzéke ahhoz, amit csinál. A The Road-ban ugyanazzal a rideg csupaszsággal, mindenféle pátosz nélkül tolmácsolja Cormac McCarthy regényét, mint ahogy az Ajánlattal tette. Ezt a világot pedig máshogy nem is lehetne bemutatni. Itt nincsenek hatalmas készleteket felhalmozó, hektoliternyi benzint elfüstölő rablóbandák, csak elkeseredett, épphogy vegetáló túlélők, akik bármit megtesznek még egy napnyi haladékért a haláltól. És velük szemben sem hősök állnak, akik shotgunnal vadásznak zombikra, kihordják a postát vagy elvisznek Szárazpartra. Csak egyszerű emberek, akik próbálnak valamit megőrizni a régi értékekből, a körülmények ellenére is.

Persze ahogy főszereplőink a cél felé haladnak, világossá válik, hogy valójában nem is az állítólagos jobb hely elérése a lényeg— amelynek létezésében talán nem is hisznek igazán — hanem az út maga. Hogy sosem állnak meg, nem adják fel a harcot, és nem adják fel önmagukat sem. Hogy amikor végre elérik azt a bizonyos célt, legyen is értelme, hogy addigra ne veszítsék el azt a kicsit, ami még megmaradt. Hogy ők maradjanak a jó fiúk.

Egyes vélemények szerint a film üres, és ez bizonyos szempontból igaz is. Valóban üres, de teljesen tudatosan az. Mégis milyen legyen egy halott világ, ahol már nincs remény, ahol már nincs értéke az emberi életnek? Nyilván üres. Persze érthető, ha valaki ezt nem tudja feldolgozni, de számomra pont ez az üresség volt annyira megkapó. A kérdés, hogy vajon mi hajt előre, ha már semmi sincs, amiért érdemes élni?

Mivel a filmben nincs túl sok szereplő, és rájuk sem jellemző, hogy sokat beszélnének, így a hangulat megteremtésén túl a zenére hárult az érzelmek közvetítésének feladata is. Nick Cave és állandó szerzőtársa, Warren Ellis pedig ismét nagyot alkotott. Elsőre talán fel sem tűnhet, hiszen szerzeményük nem olyan hivalkodó, hogy majd évek múlva is trailerekhez használják fel, épp ellenkezőleg. Szinte észrevétlenül simul a filmbe, tökéletes egységet alkotva a képekkel, még jobban fokozva azt a nehezen körülírható, fojtogató érzést, amit a látottak okoznak.

bővebben/forrás: filmbuzi.hu

Kommentek (2)

2 Comments

  1. norbi

    2011. augusztus 9. kedd at 14:46

    Nem mondom hogy túl jó kedvem lett a filmtől…nyomasztó hangulatom lett tőle, de úgy érzem mégis érdemes volt megnéznem. A film után ahogy visszazökkentem a valóságba, sokkal jobban átéreztem hogy mi mindenem van,ami másoknak nincs, és mennyi szenvedést nem kell átélnem, amit másoknak meg kell.

  2. Bulukz

    2012. július 25. szerda at 13:03

    I saw the exact same thing over Montreal, Canada August 19th 21h30. Saw one light first then two fly side by side only to merge together after maybe a mitnue to seperate again after maybe another mitnue to become two seperate lights again. I could not believe my eyes. I have been looking on YT to see if i could not find anything similar. What i saw really blew my mind because as far as tell nothing i know of can do this. Two lights only became one only to seperate again. Really strange.

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.