Day after tomorrow – Holnapután

Roland Emmerich azon mozimágusok táborába tartozik, akik ha megálmodnak valami elképesztő dolgot, vászonra is viszik – mint például James Cameron. Kettejük munkái között azonban lényeges különbségek érződnek: míg egyikük mániákus precizitásáról világszerte híres (Cameron), addig a másikat mostanában valami mindig az USA-hoz és annak szellemiségéhez köti, így a látványon kívül a forgatókönyvre nem fektet kellő hangsúlyt.

Mindkét mozi azonos koncepció szerint készült – sajnálatunkra (Figyelem!! SPOILEREK jönnek!). A film kezdő képsoraiban misztikus események borzolják a kedélyeket. A Holnaputánban Dennis Quaid döbbenten veszi észre, hogy leszakad egy hatalmas terület az Északi jégsapkáról, az ID4-ben (A függetlenség napja) pedig furcsa pontok tűnnek fel a NASA radarján. Jön az ún. meggyőzés, amikor a tudósember a kormány előtt akarja bizonyítani igazát (Holnaputánban Dennis Quaid az alelnöknek, ID4-ben Jeff Goldblum az elnöknek). Majd később jönnek az előjelek (tornádók, űrhajók városok felett), a katasztrófa (szupercellák, támadás) és a finálé (az emberiség túlél és újraépít, az emberiség túlél és visszavág).

A Holnaputánnal az a helyzet, hogy fel sem merülne a direkt hasonlítás kérdése, ha nem látszódna egyértelműen. Amióta Emmerich Godzilla c. örökbecsűjében felfigyeltem a sablon-szerű cselekményszerkezetre (lásd ID4 és Holnapután összehasonlítás) igencsak szúrós szemmel figyelem munkáit, melyek egybecsengése olyan korábbi műveiben, mint például a Csillagkapu vagy A tökéletes katona, nem fordult elő. Persze az ember végül is mit vár a katasztrófafilmektől, ha nem azonos felépítésű forgatókönyveket? Minden hasonló témájú filmnél inkább a látványon és az izgalmakon van a hangsúly, és a Holnapután ezek nagy részéből jelesre vizsgázik.

Elzáródik a Golf-áramlat, majd részben hihető időjárási jelenségek pusztítják el Amerika nagyvárosait, söprik le a felszínről a feleslegessé vált modernitás kellékeit, felhőkarcolókat, épületeket, autókat és apró filmes fricskaként a Hollywood feliratot (lásd még Godzillában az idegesítő Ebert polgármester neve, aki egyértelműen a Hazafit lehúzó Roger Ebert amcsi kritikusról kapta nevét). De hiába minden speciális effekt, minden kísérteties hang és izgalmak, valahogy motoszkál bennünk az érzés, hogy túl gyors a tempó, túl kevés a filmnek ez a két óra. Ha az én véleményem számítana, akkor Emmerich-nek inkább sorozatként kellett volna a témához nyúlnia, mert az esetben bizonyosan többet segített volna a globális felmelegedés hatásaira figyelmeztető tudósok ezreinek, szemléltetve az átalakulás igazi és valós folyamatát. Mi sejthetjük (pénz, csillogás, dicsőség), azt viszont már csak ő tudja, miért választotta ezt az utat.

Főszerepben: a vihar

A néha túlságosan is digitális látvány mellett vannak itt nekünk nagynevű, illetve újgenerációs, hús-vér színészeink. Vegyük elsőnek a mindig szimpatikus Dennis Quaid-et, akinek szerepe voltaképp főszerep, de egy sokszereplős moziban a hősök egyenrangú felek lesznek. Aztán itt van Jake “donniedarko” Gyllenhall, aki hozza a szokásos félénk, magába zárkozott figurát, de most egy fokkal többet is mosolyog. Rajtuk kívül megvannak a szokásos karakterek (menekülők, bátrak, gyávák, nagyszájúak, ártatlanok, szegények és gazdagok), de a Holnaputánban mégis a vihar a főszereplő, az emberiség csak mellékszerephez jut. És amikor azt a szót kimondom, hogy emberiség, még akkor is kiválóan füllentek, ugyanis Emmerich mozijaiban az emberiséget mostanság Amerika jelképezi. Felfoghatatlan, hogy egy német származású férfinak mi lehet annyira vonzó Amerikában, hogy germán hazafias eszméit nyugati érzésekre cserélje. A “külföldön” zajló katasztrófákból csak annyit látunk, hogy a film 10. percében zuhog a hó ott, ahol nem kéne. Még Angliát is csak egy domboldalon álló viskó jelzi, Európa többi részéről meg annyi derül ki, hogy víz alá bukott.

Hepi end?

Amellett hogy a filmnek rengeteg a negatívuma, Emmerich minden médiában jól kiemelte, hogy nem hepi end lesz a vége. Őszintén szólva, ha egy globális katasztrófa végleg átrendezi bolygónk felszínét, ezen a kijelentésen már meg sem lepődünk… Szép is lenne ha hirtelen előkerülne valami megaszuper masina, mint ahogy az már egyszer Armageddon időkben megtörtént.

Egy szó, mint száz, a Holnapután látványos, de korántsem elégíti ki az ember szórakozási potenciálját. Elég bátor ahhoz, hogy leromboljon mindent, ami az útjába kerül, de ahhoz már nem, hogy Amerikán kívül más országoknak is felnyissa a szemét. A sztárok jó része életben marad (a VV3 felfedezettjei fellélegezhetnek), Amerikában CGI-farkasok futkosnak a hóban (a mi zoo-s jegesmedvéink meg majd remekül érzik magukat). Mindez egy film – egy felgyorsított variáció a legrosszabb esetre. Na, de most komolyan mi lesz holnapután?

forrás: moziplussz

Kommentelés

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.