A HAZATÉRÉS MÍTOSZA II.

A Phaszisznak nevezett széles folyam (a Kaukázus déli lejtői alatt), ami több mint két évezreden át összekötötte a Fekete-tengert a Kaszpival, akkor keletkezett, mikor a Boszporusz i.e. 5500 körül átszakad és a Földközi-tenger vize gigantikus erővel bezúdult a Fekete-tengerbe, és a túloldalon végig rohant a Kaukázus alján, utat törve magának a kaszpi-tengerig. Ez az ősi csatorna az i.e. 3. évezredre -a szárazabb klíma hatására- kiszáradt. Eghyébként ennek a természetes medrébe hozták létre az oroszok az egyik legnagyobb víztározójukat Mingachevirnél, s ahol több mind ötezeréves településnyomokra is bukkantak a harmincas években, mielőtt a hatalmas víztározó vizét ráengedték a területre. Éppen ezen a vonalon fut az Iori-nak nevezett folyó, amit a helyi törzsek az ősidők óta elég különös módon Kabirlinek ill. Qabirrinek neveznek…

Argonautica Orphica szerzője arról beszél, hogy a Kaszpi-tengerből a kijutás nehéz volt. Áthaladtak egy szűk szoroson (Turgai-kapu). Majd kilenc teljes napig hajóztak északnak. A partok mentén vad sarki törzsek éltek. Egy teli csésze vért áldoztak a „hüperboreaszoknak, a nomádoknak és a kaszpinépeknek”, amiből látható, hogy valójában a Kaszpi-tengeren át mentek. A tizedik nap megközelítették a Rhipai völgyeit, majd leereszkedtek a hüperboreuszi óceánba (amit az itteniek a „Halál tengerének” neveznek).

A Szibérián átívelő széles vízi úton hajózva elhaladtak a hosszúfejű makrobiusz nevű gazdag nép vidéke mellett, akik ezer évig éltek. Majd a kimmerek mellett hajóztak el, akik „örökre meg vannak fosztva a nap melegétől”.

Majd az Orphica írója mondja, hogy „rohantunk az Atlanti-óceánba”. Elhaladtak az Ír-sziget (Ierne) mellett. Majd „távolabb” felfedeztünk egy tűlevelű erdők borította szigetet, ahol Démétér királynő hatalmas templomai álltak. Innen rabolta el Hádész Perszephonét. A szigeten „káprázatos házakat” láttak, viszont a sziget partját körös-körül gyűrűként körbefogva, magas sziklafal alkotta, és sehol nem láttak kikötőt. Ebből azt szűrték le, hogy a sziget nem a halandók otthona.

Orpheusz ezután rögtön azt tanácsolta, hogy sietve távolodjanak el a szigettől. A harmadik napon elérték a nap lányának, Kirkének szigetét. Az argonauták nem győztek csodálkozni a lány szépségén, lángként lobogó haján. Innen kedvező széllel a tartésszoszi-öbölig hajóztak, majd elérték a közelben lévő Héraklész Oszlopait (Gibraltári-szoros). A hegyfok királyát Dionüsziosznak nevezték és nála töltötték az éjszakát.

Azután behajóztak a Földközi-tengerre, elérve a Szárd-tengert, majd az etruszk partokat… de innentől már nem követjük az Argonautica Orphica szerzőjét, aki sajnálatosan ekkor félre tette a legrégibb forrást, amiből addig merített, és ettől nagyjából azt az útvonalat követte, amit Apolóniosz Rhodiosz is megénekelt. Ugyanis a kései orphikus szerző már nem volt képes a számos argonauta-beszámoló közt különbséget tenni és a legrégibből csupán az északi utazás menetét vette át. Éppen ezért az állomások többi helyét, akár Apollóniosz és társai már mind a Földközi-tengerre tették.

*

Yves Nourissat úgy gondolja a Don folyóból elérve a Volgát, majd az Szkítha óceánt, előbb a szkíthák, majd a hüperboreuszok mellett elhajózva jutottak ki a Jeges tengerre. A kimmerek pedig –szerinte- a Kola-félsziget északi részén éltek. A Skandináv partok mentén délnek fordultak és Írország nyugati oldala mellett hajóztak el, majd keletnek mentek.

Démétér szigetét a walesi partoktól 13 km-re fekvő lakatlan kis sziklaszigettel, Grassholmmal azonosítja. Erről a szigetről gondolják, hogy azonos Mabinogion által említett Gwales szigettel, ahol egy csodálatos kastélyban az óriáskirály, Bran fejét őrzik.

Innen délnek hajózva elérték az Ibér-félsziget ény-i csücskét, aminek közelében a Sisargas szikla-szigetecskék vannak (a parttól csak 750 m-re!), s ezek egyikén élt –szerinte- Kirké, majd a part mentén elérték a Gibraltári-szorost.

*

Nos, elvetem, hogy Grassholm azonos lenne azzal a szigettel, ahol az argonauták Démétér templomait látták. Grassholm egy apró sziklasziget, közel a brit parthoz, s csupán madarak fészkelő helye.

A welszi hagyomány ugyanúgy járt el, mint a mitikus Avalon esetében, amit áttettek a kis Man-szigetére, pedig ott éltek rajta. Ugyanúgy azt a kastélyt is –ahol Bran fejét őrzik- közelebb hozták a kicsiny Grassholmra.

Azt gondolom inkább, hogy az 1862-ben felfedezett víz alatti Purcupine-zátony lehetett Démétér-szigete. Ez a zátony a jégkor idején még akkora sziget volt, mint Madeira, és az i.e. 4. évezredben is kiállt még a tengerből egy darabja. Ezt nevezték Hy-Brazilnak a mítoszok. Kétségtelenül valamiféle őr-sziget volt, talán egy még korábbi tengeri királyságé.

Odüsszeusz utazása kapcsán felvetettem, mint egyik lehetséges helyét Aiolosznak, a Szelek Őre szigetének (Aiolié), ahol Odüsszeusz megfordult. A szigetet Homérosznál „ércfal” vette körül, az Orphica írója szerint gyűrűként vette körben egy magas sziklafal, ugyanakkor Hy-Brazilt a régi térképek szintén valamiféle gyűrűvel ábrázolták körülötte. Odüsszeusz egy félig halott várost látott itt, hatalmas kőbunkerokat, de ugyanezt a hajdani dicsőségre engednek következtetni a többi beszámolók is. Hy Brazilon arany tetővel fedett épületekről beszéltek, egy magasan fejlett civilizáció halódó támaszpontjáról. Sőt, mind Aiolosz Hippotadész szigetén ugyanugy kiváló szarvasmarhákat tartottak, akár Hy-Brazilon. Aiolosz pedig ugyanúgy “kedves volt az égilakoknak” (Homérosz), mint az Orphica írója mondja “Démétér királynő” csodálatos szigetéről, hogy az égilakók egyik otthona…

Az ókori szerzők még régebbi forrásokra hivatkozva beszéltek Démétérnek és lányának, Perszephonénak szentelt szigetekről az Atlanti-óceánon. A geográfusok említenek pld. egy ilyen szigetet a galliai Bretagnénál. Marcellus pedig hét kis szigetről beszél az óceán közepén, amit Perszephonénak szenteltek. Az argonauták által látott atlanti szigetről rabolta el Hádész Démétér lányát, Perszephonét és vitte a phaiákoktól délre lévő – és akkoriban még a víz felett lévő – hosszúkás szigetére, melyen a mitikus Erebosz vulkán is állt.

Ami logikusabb magyarázat is, mint hogy a görögországi Küllené hegyéről rabolta volna el Perszephonét és vitte az óceán egy szigetére.

A lényegtelen Sisargas-sziget azonosítása Kirké szigetével– szintén az európai partokhoz közel – már eleve elhibázott dolog, mert ha az áramlatok hasonlóak voltak egy emberöltővel Odüsszeuszék előtt is –ami elég valószínű- úgy a Kirké szigetét is hasonlóan érték el, azaz Terceirára jutottak…

Hozzáteszem, hogy a kolkhiszi hajóhad üldözte folyamatosan a hajót, a Kaszpi-tengeren át ők is kijutottak a Jeges-tengerre, majd az Atlanti-óceánra. Az argonauták elhagyták Kirké-szigetét.

De sem az ókor, sem korunk tudósai nem gondolkoztak el azon, ugyan miféle okból kellett az Aranygyapjúért indult argonautáknak ugyanazokat a helyeket bejárnia, mint egy emberöltővel későbbi Odüsszeusznak, aki meg eleve nyugatra indult…?

A klasszikus kor görögjei már értetlenül álltak az ilyen beszámolók előtt, s nem hittek régi költőiknek és mitográfusaiknak, hogy ezek az események az Atlanti-óceánon játszódtak le, és a szigeteket inkább a Földközi-tengeren keresték, és lelték is meg…

Biztos vagyok abban, hogy ezen szigetek és földségek érintése összefüggött azokkal a technikai eszközökkel, amiért magát az expedíciókat is szervezték. Ahogy Odüsszeusz egy aranyozott ládát hozott el a phaiákoktól, benne egy korábbi civilizáció alkimista athanorjával, úgy az argonauták is egy másik hasonló technikai eszközt hoztak el, amit az út során egyszerűen „használatba is vettek”. Ugyanis volt a hajón egy héliupoliszi beavatott, Orpheusz, aki ismerte működésének módját.

*

Az klasszikus kor görögjei már valóban összevissza magyarázták a hajó útvonalát a Földközi-tengeren, illetve Iászón tevékenységét. Így egyszerűen a legrégibb forrásokat figyelembe véve a következő, teljesen logikus útvonalra jutottam, amiben segítségemre volt Odüsszeusz szigeteinek korábbi magyarázata…

Írország nyugati partjaitól délnyugatnak hajózva elérték „Démétér királynő” akkor még víz felett lévő szigetét, amit a kelták Hy-Brazilnak és Plutarkhosz Ogygiának nevezett. De csak körülhajózták, partra nem szálltak…

Innen Terceirára mentek Kirkéhez, aki őket ugyanúgy igazította útba, mint később Odüsszeuszékat. Tehát elhaladtak –tudjuk meg például Apollodórosz Mithológiájából- a Szirének Szigete mellett (Sao Miguel), ahol Orpheusz varázshatalma erősebbnek bizonyult a szirénekénél, majd Szkülla és Kharübdisznél (Formigas-szigetek) jutottak át. Utána Héliosz szigete, Trinakia következett. Mivel ők Héliosz kegyében álltak, akinek Médeia az unokája volt, nem is pusztította el a haragvó isten hajójukat (mint később Odüsszeuszét). Hozzáteszem ők járhattak a Kaukázus keleti oldalán, a Kaszpi-tenger partján, ahol Héliosz másik palotája volt egykor, benne az isten aranyágyával.

Trinakiáról tehát mindenféle kitérő nélkül Szkheriára utaztak, az akkor még az Azóroktól keletre lévő hosszukás szigetre, ami a felszínen volt, mely bizonyára fontos állomásuk lehetett, ahol használták az Aranygyapjúnak nevezett eszközt, egy nagyon bizarr eljárás során.

Egy kolkhiszi hajó itt érte be őket, de mivel a phaiák király nem adta át nekik az Aranygyapjút és Médeiát, úgy inkább ők is letelepedtek a phaiákok közt.

Odüsszeuszt egy emberöltővel később egy phaiák hajó vitte haza, viszont az argonautáknak ott volt az Argó. Az Orphica szerzője, akár korábban Timaiosz, a Gibraltári-szorosan vezeti vissza őket a mi tengerünkre, de akkoriban nagyon veszélyes volt még a zátonyok miatt az átkelés a szorosban. Ellenben a régi költők, mint Pindarosz, Mimnermosz vagy Hekataiosz arra tettek utalásokat, hogy „Afrikán át” tértek vissza, mégpedig egy széles folyamon, ami átvezetett a legendás Tritónisz-tón. Ezen az útvonalon jutott ki annak idején Odüsszeusz is az Atlanti-óceánba, ha pedi ki lehet jutni, úgy vissza is…

Nagy kár, hogy az Orphica szerzője csupán az északi útvonal ismertetésénél vett igénybe azt a nagyon ősi forrást, ami rendelkezésére állt, mert a Földközi-tengerre érve már Apollónioszt követi. Hogy milyen ősi volt az a forrás, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Argonatica Orphica megírása előtt 7-800 évvel már ismernie kellett Timaiosznak, aki ugyanerről az északi óceáni hajózásról beszélt.

Viszont tudjuk, hogy Apollóniosznak volt egy korábban írt változata az Argonautikára, mely rossz kritikát kapott az alexandriaiaktól, s ezért újra írta az egészet. Csupán legendák maradtak fenn ezen korábbi Argonautika tartalmáról. Livio Stecchini tudománytörténész azt írja, hogy talán az Argonautika eredeti verziója tartalmazta a kalandok leírását a Thule-Atlantisz meridián mentén.

Egyébként Stecchini úgy gondolta, hogy az Aranygyapjú a nap sugarait szimbolizálta és tkp. nem különbözik Athéné Aigiszától (pajzsától), amit kecskebőrrel vontak be. És amikor az argonauták a föld nyugati határához érkeztek, elérték azt a helyet, ahol ez az Aigisz eredetileg volt.

[Az Argó atlanti-óceáni útja (-pirossal), s itt is látható, akár a Kaszpi-tengerből való kitörésnél, hogy a mai föld-tengerek állapotából kiindulva -ahogy a tudósok és mániákus hajós-felfedezők teszik- már félrevezető és megmagyarázhatatlan egy prehisztorikus utazás menete, mert jelentősen változtak az adott vidékek geomorfológiai tényezői, s ezt valahogy nem akarják figyelembe venni…]

Azt gondolom tehát, hogy az argonauták az akkor széles Draa-folyamon jutottak el a Tritónisz-tóba, majd onnan ki a Földközi-tengerre. Anaphé lakatlan szigetére éjszaka érkeztek, egy világító égi jelenség mutatta nekik a szigetre az utat. Itt újból megjelent Apollón isten, ahogy az odafelé útjukon, Thüniasz szigetén. Innen nyomban Krétára utaztak, ahol ártalmatlanná tettek a szigetet védő és azt naponta háromszor körberohangászó hatalmas bronz-automatát, Talószt. Itt behatoltak a híres knósszoszi Labürinthoszba, amiről már szóltam, s szintén azon okból, hogy használják az “Aranygyapjút”. Majd még néhány jelentéktelen szigetet érintve visszatértek Orkhomenoszba…

Kommentelés

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.